2011. július 5., kedd

Az Angol-Ír konfliktus IV.: "The Troubles" (1969-)

„Troubles”-nek, vagyis "bajoknak", vagy "gondoknak" nevezik azt az időszakot amikor a katolikus és protestáns szervezetek egymással harcoltak Észak-Írországban.
1969-ben Derryben (hivatalosan Londonderry) zavargások törtek ki amikor a RUC (Royal Ulster Constabulary - Északír rendőrség) megpróbálta feloszlatni a loyalisták felvonulását ellenző nacionalistákat. Leginkább az zavarta az ellentüntetőket, hogy a felvonulás az általuk lakott terület (Bogside) közelében haladt el. A zavargások három napig tartottak. Az RUC nem tudott bejutni a területre. A helyi lakosság barikádot emelt, kövekkel és molotov koktélokkal támadta az egyenruhásokat, akik könnygázzal próbálták megtörni az ellenállást, de végül nem bírták (kevesen voltak és teljesen kifáradtak).
Dokumentumfilm a történtekről (Angolul):
Battle of the Bogside 1/6
Jack Lynch, Írország Taoiseach-e (miniszterelnöknek megfelelő pozíció) TV beszédet mondott, amiben kijelentette, hogy nem hajlandó azt elnézni, ahogy ártatlan emberek sérülnek meg. Ezért a határhoz küldte az ír hadsereget, hogy segítsenek a sebesültek ellátásában.
Az Északír miniszterelnök a harmadik napon Wilson brit miniszterelnöktől kért segítséget. Így bevonult a brit hadsereg (ekkor még úgy gondolták, hogy ideiglenes jelleggel), hogy helyreállítsa a rendet, és szétválassza a a két ellenfelet. Ez volt az első eset, hogy a Londoni kormányzat közbelépett a szétszakadás óta.

Forrás: Indymedia.ie

Az IRA-ból –ami fő feladatának a katolikus kisebbség védelmét tartotta, és az internálások beszüntetése után nem volt különösebben aktív- ezidőtájt kivált egy külön szervezet, ami magát Provisional IRA-nak (PIRA – Ideiglenes IRA) nevezte. Ők hasonlóan a „hivatalos” IRA-hoz szintén a katolikus kisebbség védelmét és Írország egyesítését tűzték ki célul, de velük ellentétben nem riadtak vissza az erőszaktól sem, hogy céljaikat elérjék. Természetesen a loyalista paramilitáris csoport az UVF is újjászerveződött, csatlakozott hozzájuk az Ulster Defense Association (Ulsteri Védelmi Szövetség). Így a létszámuk is jelentősen megugrott. Kettejük között pedig a brit hadsereg állt.
1971-ben Chichester-Clarkot Brian Faulkner váltotta a miniszterelnöki székben. A zavargások ismét hatalmas méreteket öltöttek, ezért újra bevezette a tárgyalás nélküli elzárást. Ez katasztrófálisan sikerült, mivel egy jelentős PIRA tagot sem fogtak el, annak ellenére, hogy kifejezetten a nacionalistákra fókuszáltak. A reakció várható volt, csak a mértéke okozott meglepetést. 1971-ben 150 áldozatot követeltek a harcok, de ez a szám messze van a Troubles legtöbb halálesetet számláló évétől. A rendőrség tehetetlen volt.
1972-ben Derryben szintén a Bogside-ban egy NICRA felvonulás közben a brit hadsereg 27 civilt lőtt meg, és 13-an meghaltak. A felvonulás az internálás ellen szólt, és eredetileg be volt tiltva. Ez volt a hírhedt Véres Vasárnap (Bloody Sunday). Ezután özönlöttek a jelentkezők a PIRA-ba. A hadsereg és a lojalisták létszáma is megnőtt.
(A U2 véres vasárnapról szóló száma, az elhunytak neveivel.)

Válaszképp a Heath vezette brit kormány visszavette a biztonsági tárcát Észak-Írországtól. Erre válaszul a Stormont kormány lemondott, hogy így tiltakozzon a hatáskörük csorbítása miatt. Heath így közvetlen Westminsterből kormányozta Észak-Írországot. A felekezeti vérontás közben soha nem látott mértéket öltött: 1972-ben 496 emberéletet követelt.
A Véres Pénteken (Bloody Friday), a PIRA 20 bombát robbantott fel egyidejüleg Belfastban.
1973-ban a brit kormányzat elindított egy kezdeményezést, hogy Észak-Írországban a népképviselet a lakossággal arányosan legyen megválsztva, elkerülve ezzel a két oldal bármelyikének túlhatalmát.
Újfent megalakult a Council of Ireland (Ír tanács), hogy legyen valamennyi beleszólása az Írországnak –mint konzulensnek- is az Északír ügyekbe. Megszületett a Sunningdale egyezmény, ami nem élt egy évnél tovább. A Sunningdale egyezmény hatására a következő választásokon a 12 képviselői helyre 11 egyezmény ellenes unionistát választottak meg. A brit kormányzat ennek ellenére nem volt hajlandó összehívni a nemzetgyűlést, és ismételten kijelentette, hogy az egyezményt támogatja. Az Ulsteri Munkástanács (Ulster Worker’s Council - UWC) (protestáns szakszervezeteket tömörítő szervezet) általános sztrájkot hírdetett. Májusban lojalisták bombái robbantak Dublinban és Monaghanben. Két hétten a sztrájk kezdete után teljes lett a leállás: útzárak, áramszünetek, és az ipar majdnem teljes beszűntetése jellemezték. Wilson brit kormányfő úgy tűnt nem volt hajlandó belemenni ebbe a nyílvánvaló konfrontációba. Azzal pedig, hogy megvádolta őket, csak tovább erősítette az UWC támogatását.
Az egyezmény támogató unionisták kivették Wilson kezéből az irányítást azzal, hogy lemondtak, és így a közvetlen kormányzást ismét bevezették, ami aztán 25 évig úgy is maradt.
1974-ben az OIRA-ból (Official – „Hivatalos” IRA) kivált és kirúgott tagokból létrejött az INLA (Irish National Liberation Army – Ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg), aminek célja Észak-Írország elcsatolása Angliától és egy egyesült szocialista Írország létrehozása. Politikai szárnya a marxista IRSP (Irish Republican Socialist Party – Ír Republikánus Szocialista Párt) volt.

A hetvenes évek második felében a rendvédelem létszáma is megnőtt, és titkosszolgálatok segítették a munkájukat. 1976-ban a paramilitáns csoportok elítélt tagjai a „különleges kategória” státusz helyett egyszerű bűnözőknek lettek minősítve. A bebörtönzött PIRA tagok szabadságharcosnak tartották magukat, nem bűnözőnek ezért tüntetni kezdtek. Ez egészen 1980-ig tartott, amikor már éhségsztrájkba kezdtek, de mivel azt hitték engedményeket kapnak abbahagyták. A második éhségsztrájk 1981-ben volt, és közben vezetőjét Bobby Sandset jelölték a megüresedett Fermanagh-i képviselői helyre, majd meg is nyerte azt. Ezzel egyértelművé vált, hogy a lakosság támogatja a sztrájkot, ám mindezek ellenére Margaret Thatcher nem adott engedményeket. Összesen tizen haltak meg –köztük Sands- mielött a sztrájkot lefújták.

Az 1983-as választásokat az IRA politikai szervezete a Sinn Féin nyerte meg. A szervezet vezetője Gerry Adams nyerte meg a nyugat-belfasti képviselőséget. Az éhségsztrájkok alatt az Ír Köztársaság és Anglia viszonya mélyponton volt. Az Írország által támogatott, Észak-Írország jövőjével kapcsolatosan tett javaslatokat Thatcher élesen elutasította. Amúgy sem volt túl békülékeny hangulatban miután 1984-ben Brightonban alig úszott meg egy IRA bombatámadást. Ennek ellenére a Sinn Féin növekvő politikai hatékonysága arra ösztökélte Thatchert és FitzGeraldot, hogy megállapodásra jussanak.
1985-ben aláírták az Angol-Ír szerződést, amelyben kikötötték, hogy Észak-Írország független marad az Ír köztársaságtól, amíg az északiak többségének ez az akarata. Valamint az Ír köztársaság beleszólást kapott a tartomány működtetésébe. Az kormányközi konferencia biztonsági és politikai kérdéseket vitatott meg. Azt is meghatározták, hogy a hatalom nem adható vissza Észak-Írországnak addig, ameddig az északírek nem rögzítik a közös kormányzás alapelveit.

A szerződésre sokféle reakció volt. A Sinn Féin és az Ír köztársaság ellenzéki pártja a Fianna Fáil elítélte a megállapodást, mert szerepelt benne, hogy Nagy-Britanniának legitim szerepe volt Észak-Írországban. Az SDLP (Social Democratic and Labour Party – Szociáldemokrata- és Munkáspárt) viszont üdvözölte a megállapodást, mert konstruktívnak tartotta.
Az unionisták felháborodtak, mert úgy gondolták ez az első lépés egy egyesült Írország létrejötte felé, ezért 15 képviselőjük le is mondott a mandátumáról. Az időközi válaztásokon a Sinn Féin és az Ulsteri Unionisták támogatottsága is csökkenést mutatott, utóbbi egy mandátumot vesztett az –amúgy erőszakmentes- SDLP javára. Ez is azt mutatta, hogy a megállapodás jó irányba tereli a politikát. 1987-re az unionisták –ha csak hallgatólagosan is- de beismerték, hogy a megállapodás felbontására tett kísérleteik kudarcot vallottak, és elkezdtek együttműködni a kormánnyal.

Már 1990-től folytak a béketárgyalások Gerry Adams és az angol kormányzat között.
1994-ben az IRA tűzszünetet hírdetett, mert a brit kormány a Downing street-i nyilatkozatban leszögezte, hogy csak így hajlandó a béketárgyalásokra. A Sinn Féin kénytelen volt takarékra állítani az IRA-t, különben Londonban nem álltak volna szóba Adamsékkal. Tony Blair brit miniszterelnök mindenképp békét akart kötni. Sinn Féinnel vagy nélküle.
Az egyik legfontosabb momentuma a békefolyamatnak az 1998-as nagypénteki megállapodás (Good Friday Agreement), amit népszavazás is jóváhagyott. Válaszul a megállapodásra a RIRA (Real – Valódi IRA) bombát robbantott Omagh-ban.
2000 elején London felfüggesztette az északír parlament működését. „Not a bullet, not an ounce” olvasható egy falon. Ez azt jelenti, hogy a CIRA (Continuity – „Folytonos” IRA) nem szolgáltatja be sem a fegyvereit, sem pedig a robbanószereit.

Forrás: BBC

Még ugyanebben az évben az IRA beleegyezését adta a fegyverellenőrzésbe.


Források:
Marinov Iván - Északír válság
BBC - Northern Ireland: The Troubles

Az Angol-Ír konfliktus III.: Az Ír szabad állam megszületése (1905-1969)

Az 1900-as évek elején az ír republikanizmus fellendülése volt tapasztalható. 1905-ben Arthur Griffith vezetésével megalakult a Sinn Féin (Mi Magunk) nevű ír republikánus párt, és az IRB is megújul.
1911-ben megszűnt a lordok házának jogalkotási vétójoga. 1912-ben Asquith miniszterelnök nyújtja be a harmadik Home Rule törvényjavaslatot. Ekkor éppen a Home Rule párt a mérleg nyelve a parlamentben. Az unionisták viszont teljesen elutasították a Home Rule-t. Volt olyan Dublini unionista képviselő aki fegyveres ellenállással fenyegetőzött, ha Ulstert Dublinból irányítanák.
Privát hadsereg gyanánt a protestánsok létrehozták az „Ulsteri Önkéntes Erő”-t (Ulster Volunteer Force - UVF), a nacionalisták pedig az „Ír Önkéntesek”-et (Irish Volunteers). Mindkét hadsereg 100.000 fő fölötti létszámú volt, és német csempészfegyvereket is beszereztek.
Az unionisták érezték, hogy a Home Rule elfogadása csak idő kérdése, ezért lobbyzni kezdtek, hogy a megállapodásokban Ulster kilenc megyéje közül hat ne szerepeljen.
1914-ben elfogadták a törvényt, de nem hajtották végre. Közben kitört az első világháború, és az IRB úgy gondolta, most jött el az ideje a felkelésnek, hiszen az angolok el vannak foglalva a háborúval.
A Dublinból kiinduló 1916-os húsvéti lázadást egy hét alatt leverték az angolok. A szervezőket, és résztvevőket a börtönbe zárták, majd egy részüket kivégezték. Ez a közvéleményt erősen republikánus irányba mozdította.
Éamon De Valera, aki vezető szerepet játszott a lázadásban megúszta a kivégzést. Mivel amerikai állampolgár volt, az angolok nem merték kivégezni, több okból sem. Nehéz lett volna megmagyarázniuk az amerikaiak felé, akiket amúgy próbáltak bevonni a háborúba, hogy miért is ölik meg az állampolgárukat.

A húsvéti felkelést a közvélemény a Sinn Féinnek tulajdonította, aminek ezáltal nagyon megnőtt a népszerűsége. 1917-ben De Valera-t választották a szervezet elnökének, ő pedig egy zászló alá vonta a független Írországért küzdő csoportokat.
A háborút követő első választásokon 73 Sinn Féin jelöltet választottak meg. Azonban nem voltak hajlandóak az angol parlamentben részt venni. Inkább 27 képviselő megalakította a Dáil Éireann-t (kvázi „Ír Parlament”), amire az írek hamarosan legitim közigazgatási szervként tekintettek.
A húsvéti forradalom után egyre erőszakosabbá vált az ír függetlenségi mozgalom.
A Dáil Éireann „hivatalos” hadseregéből az Ír Önkéntesekből (Irish Volunteers) kivált IRA (Irish Republican Army – Ír Republikánus hadsereg), 1919-től 1921-ig gerillaharcot folytatott az angolok ellen. Michael Collins a Dáil pénzügyminisztere volt, egyben az IRA vezetője is.
Az angolok természetesen nem hagyták szó nélkül és világháborús veteránokból két szervezetet is összetoboroztak az ír lázadás elnyomására. Ez sok vérengzéssel, és civil áldozatokkal járt mindkét oldalon.
A Lloyd George-féle brit kormányzat törekedett a Home Rule elfogadtatására, amit azidáig félreraktak, mondván az „Ulsteri kérdést” nem lehet megoldani.
Olyan javaslatot tettek, hogy az ír szigetet két részre osztják. A főleg katolikusokból álló 26 déli megyéből lesz az Ír szabadállam, mint önálló domínium a brit nemzetközösségen belül. A fennmaradó hat északi megye pedig Észak-Írország mint Angliához kerül. A javaslat megosztotta az ír nacionalistákat. Az IRA is kettészakadt és polgárháború robbant ki. Collins vezette a szerződést támogató oldalt, De Valera pedig az azt ellenzőket támogatta. A megállapodást végülis megkötötték 1921 végén. Collinst megölték, és 1923-ban De Valera új pártot alapított Fianna Fáil (Végzet Katonái) néven. 1932-ben megnyerték a választást, és 1939-ben kikiáltották Írország függetlenségét. Ezt csak 1945-ben ismerték el az angolok. 1949-ben pedig az írek kiléptek a Brit Nemzetközösségből.

Ulsterben az IRA már az 1921-es megállapodás elött erőszak kampányba kezdett, amire válaszul újraéledt az UVF, és megkezdődött a vérontás.
Ulsterrel kapcsolatosan nem volt jó döntési alternatíva. A kettészakadással az északon maradt katolikusok maradtak nehéz helyzetben, míg ha az egész sziget az Ír szabad állam alá tartozott volna, akkor ugyanezt lehetett volna az ott ragadt protestánsokról elmondani. (Harmat 2010)
A szétválás után Észak-Írországban a katolikusok kiszorultak a közéletből. A diszkrimináció éles vonalat húzott a protestánsok és a katolikusok közé.
Észak-Írország főleg nehéziparra és textiliparra támaszkodó gazdasága virágzott a második világháború után. A hatvanas években azonban ezek az iparágak hanyatlani kezdtek.
O’Neill Északír miniszterelnök próbált a katolikusoknak is kedvező reformokat hozni, de az unionisták támadták, a nacionalisták pedig elégedetlenek voltak a reformok tempójával, ezért megalakították a NICRA-t (Northern-Ireland Civil Rights Association – Északír Polgárjogi Szövetség). 1968-ban a NICRA tüntetéseket szervezett a katolikusokat ért diszkrimináció ellen. Öt pontban szedték össze a követeléseiket. Többek között a munkában és a lakhatásban elszenvedett diszkrimináció ellen szólaltak fel. Ezek a tüntetések nem Írország egyesítéséről szóltak, hanem arról, hogy a katolikusokat is teljes jogú brit állampolgároknak tekintsék.
A Troubles előzményei közé sorolhatók az 1966-os UVF által elkövetett gyilkosságok. O’Neill azonnal betiltotta a szervezetet, de már túl késő volt.

Források:
Harmat Á. (2010): Írország története Szent Patriktól az IRA-ig
BBC - Northern Ireland: The Troubles

Az Angol-Ír konfliktus II.: A "Home Rule" korszaka (1801-1905)

1801-ben Nagy Britannia és Írország egyesült. Ír protestáns képviselők kaptak helyet Westminsterben és az ír parlament feloszlatta magát. Az írek viszont még mindig elégedetlenek voltak. 1848-ban az Ír Konföderáció, majd 1867-ben a Fenian (Ír Republikánus Testvériség - IRB) indított felkelést az autonómiáért.
Az 1840-es években a nagy éhinség alatt és azt követően jelentősen lecsökkent Írország népessége. Ez részben az éhhalállal, és az éhezés következtében fellépő betegségekkel volt magyarázható, de sokan kivándoroltak. A XX. század elejére kb. a felére csökkent Írország lakossága.

Írországban 1901-ben a teljes népesség 4.760.000, ebből angolul és írül beszélők száma: 620.189, míg a csak írül beszélő 20.953 volt. (Jászi, 1912)
Ez igen erős asszimilációt mutat. Jászi szerint „azt lehet mondani, hogy az ír politikai mozgalom erősbbödésével párhuzamosan haladt az ír-nyelv pusztulása. A kikopási folyamat a XVII. században indult meg, de csak a XVIII. század folyamán lett erősebb.A következő számok eléggé bizonyítják, hogy egy természetes s nem mesterséges tömegjelenséggel állunk itt szemben.” (Jászi, 1912)

A ír és angol nyelvet beszélők számának alakulása 1851-1901
Forrás: Jászi Oszkár, A nemzeti államok kialakulása (1912)

Habár az 1867-es Fenian felkelés elbukott, mégis felhívta a figyelmet az ír helyzetre. Gladstone brit államfő a földtörvénnyel (Land Act) próbálta meg az ír földhelyzet igazságtalanságait orvosolni, és ezzel lecsillapítani Írországot. De ezzel csak jobban motiválta az íreket, hogy a saját ügyeiket Dublinban tárgyalhassák meg.
Felismerve az ír önállóság igényét, és az ír parlamenti lobbysták akaratát, az 1870-es években Isaac Butt kidolgozta a „Home Rule” nevü programot. Ez lényegében önálló kormányzatot és parlamentet biztosított volna Írországnak a brit birodalmon belül. 1880-tól Charles Parnell folytatta Butt munkáját a Home Rule pártban. Idővel Gladstone támogatta is volna az erről szóló törvényjavaslatot, de 1886-ban az alsóházban egy liberális párti lázadás miatt nem sikerült szavazni róla, majd 1893-ban a lordok háza dobta vissza. Egészen 1914-ig nem szavazta meg a parlament.
Az autonóm törekvésekben kudarcot valló Parnell később az ír földkérdésben ért el sikereket.
A Home Rule támogatottsága Ulsterben volt a legkisebb. A helyi protestáns lakosság úgy gondolta, jól jártak azzal, hogy a brit birodalomhoz tartoztak, hiszen az ipari forradalomhoz köthető ágazatokban jelentős gazdasági sikereket értek el.

A második Home Rule törvényjavaslat kudarca után az angolok megpróbáltak pár populista törvénnyel az írek kedvében járni. Ilyen volt pl. a Wyndham földvásárlási törvény 1903-ban. Ez a törvény lehetővé tette, hogy a bérlők részletekben visszavásárolják a földet a földesúrtól. Lényegében megszűntette a földesúri viszonyokat. Ennek ellenére az önrendelkezést követelő ír képviselők továbbra is nyomást gyakoroltak a kormányzatra.

Források:
Jászi Oszkár - A nemzeti államok kialakulása, és a nemzetiségi kérdés (1912)
BBC - Northern Ireland: The Troubles

Az Angol-Ír konfliktus I.: Az erőszakos asszimiláció (1167-1801)

Az Angol megszállás elött, az Ír szigetet kisebb királyságok kormányozták. Az első Angol-Normann beavatkozás 1167-ben történt, és a mai Dublinból indult tovább. II. Henrik 1175-re már a sziget jórészét fennhatósága alatt tudta. A 14. Század közepére az írek visszahódították a sziget jelentős részét. A következő a sorban, aki a szigetre fente a fogát II. Richárd volt. Neki sem sikerült véghez vinnie a tervét. Angol főurak 1399-ben megfosztották a trónjától.

A rózsák háborúja alatt ír vezetők kihasználták az alkalmat, hogy kiterjesszék a függetlenségüket. Szövetséget kötöttek a Yorkistákkal, habár a Lancaster házi VII. Henrik lett a következő uralkodó. Az ő pozíciója nem volt elég erős, hogy Írországban is domináljon. Utódja VIII. Henrik szakított a Római katolikus egyházzal, és saját egyházat hozott létre, aminek ő volt a feje. Ezt több európai katolikus ország nem nézte jó szemmel. Ettől kezdve Írország stratégiai fontossággal bírt egy esetleges Spanyol vagy Francia megszállás esetén. Az Offaly lázadás leverése után 1541-ben az Ír parlament királlyá nyilvánította VIII. Henriket.
Innentől kezdve az ír kérdés határozott katolikus színezetet nyert: az üldözött papság a nemzeti érzület fejlesztője lesz.
Azonban ekkor még nem lehet nemzeti érzületről beszélni. A közös csak az, hogy a különvált törzseket közös gyűlölet hatotta át Anglia ellen.

VI. Edward alatt, hogy a gyarmatosítást meggyorsítsák elvették az ír lázadók földjét, és angol telepeseknek adták.
A 17. Század elején a kilencéves háború alatt I. Erzsébet seregei a legerősebb ír nemesek ellenállását is felőrölték. Többek között Ulstert is gyarmatosították, és sok skót presbiteriánust telepítettek ide. A kisemmizett katolikusok, kihasználva az angol polgári forradalom okozta felfordulást, 1641-ben fellázadtak. „Így lett az ír kérdés mindinkább a földkérdésen nyugvó vallási és politikai szabadságharc” (Jászi, 1912)
Cromwell 1649-ben Írország ellen indult hadseregével, amit 1650-re le is igázott. Mivel olyan törvényt hozott, hogy aki segít az írek elleni harcban, az kap az elkobzott földekből, Írország nagy részén a földek angol tulajdonba kerültek. Írországot –aminek területeit eddig csak részben támadták- tehát leigázták, és megfosztották minden autonómiájától.
Ezután az első nagyobb felkelés 1690-ben volt, amikor a trónjától megfosztott katolikus II. Jakab Írországban szerzett magának szövetségeseket. Ez volt a Boyne menti csata. De az Angolok által a trónra hívott Orániai Vilmos seregei megverték Jakabékat.
Hogy megakadályozzák az újabb katolikus lázadást, a protestánsok olyan törvényeket hoztak, amelyekben korlátozták a katolikusok tulajdonhoz-, oktatáshoz-, és fegyverviseléshez való jogát. Ezáltal minimálisra zuhant a katolikusok által birtokolt földterület a 17. század végére.
A befolyásos társadalmi rétegeket azonban zavarta, hogy minden hatalom Anglia kezében van, ezért lobbyzni kezdtek, hogy a protestáns középosztály képviselve lehessen a parlamentben. Az Amerikai függetlenségi háború az írek szabadságvágyát is feltüzelte. Az 1798-as lázadást követően Angliában rájöttek, hogy muszáj valamit kezdeni Írországgal.

Források:
Jászi Oszkár - A nemzeti államok kialakulása, és a nemzetiségi kérdés (1912)
BBC - Northern Ireland: The Troubles