1969-ben Derryben (hivatalosan Londonderry) zavargások törtek ki amikor a RUC (Royal Ulster Constabulary - Északír rendőrség) megpróbálta feloszlatni a loyalisták felvonulását ellenző nacionalistákat. Leginkább az zavarta az ellentüntetőket, hogy a felvonulás az általuk lakott terület (Bogside) közelében haladt el. A zavargások három napig tartottak. Az RUC nem tudott bejutni a területre. A helyi lakosság barikádot emelt, kövekkel és molotov koktélokkal támadta az egyenruhásokat, akik könnygázzal próbálták megtörni az ellenállást, de végül nem bírták (kevesen voltak és teljesen kifáradtak).
Dokumentumfilm a történtekről (Angolul):
Battle of the Bogside 1/6
Battle of the Bogside 2/6
Battle of the Bogside 3/6
Battle of the Bogside 4/6
Battle of the Bogside 5/6
Battle of the Bogside 6/6
Jack Lynch, Írország Taoiseach-e (miniszterelnöknek megfelelő pozíció) TV beszédet mondott, amiben kijelentette, hogy nem hajlandó azt elnézni, ahogy ártatlan emberek sérülnek meg. Ezért a határhoz küldte az ír hadsereget, hogy segítsenek a sebesültek ellátásában.Battle of the Bogside 3/6
Battle of the Bogside 4/6
Battle of the Bogside 5/6
Battle of the Bogside 6/6
Az Északír miniszterelnök a harmadik napon Wilson brit miniszterelnöktől kért segítséget. Így bevonult a brit hadsereg (ekkor még úgy gondolták, hogy ideiglenes jelleggel), hogy helyreállítsa a rendet, és szétválassza a a két ellenfelet. Ez volt az első eset, hogy a Londoni kormányzat közbelépett a szétszakadás óta.
Az IRA-ból –ami fő feladatának a katolikus kisebbség védelmét tartotta, és az internálások beszüntetése után nem volt különösebben aktív- ezidőtájt kivált egy külön szervezet, ami magát Provisional IRA-nak (PIRA – Ideiglenes IRA) nevezte. Ők hasonlóan a „hivatalos” IRA-hoz szintén a katolikus kisebbség védelmét és Írország egyesítését tűzték ki célul, de velük ellentétben nem riadtak vissza az erőszaktól sem, hogy céljaikat elérjék. Természetesen a loyalista paramilitáris csoport az UVF is újjászerveződött, csatlakozott hozzájuk az Ulster Defense Association (Ulsteri Védelmi Szövetség). Így a létszámuk is jelentősen megugrott. Kettejük között pedig a brit hadsereg állt.
1971-ben Chichester-Clarkot Brian Faulkner váltotta a miniszterelnöki székben. A zavargások ismét hatalmas méreteket öltöttek, ezért újra bevezette a tárgyalás nélküli elzárást. Ez katasztrófálisan sikerült, mivel egy jelentős PIRA tagot sem fogtak el, annak ellenére, hogy kifejezetten a nacionalistákra fókuszáltak. A reakció várható volt, csak a mértéke okozott meglepetést. 1971-ben 150 áldozatot követeltek a harcok, de ez a szám messze van a Troubles legtöbb halálesetet számláló évétől. A rendőrség tehetetlen volt.
1972-ben Derryben szintén a Bogside-ban egy NICRA felvonulás közben a brit hadsereg 27 civilt lőtt meg, és 13-an meghaltak. A felvonulás az internálás ellen szólt, és eredetileg be volt tiltva. Ez volt a hírhedt Véres Vasárnap (Bloody Sunday). Ezután özönlöttek a jelentkezők a PIRA-ba. A hadsereg és a lojalisták létszáma is megnőtt.
(A U2 véres vasárnapról szóló száma, az elhunytak neveivel.)
Válaszképp a Heath vezette brit kormány visszavette a biztonsági tárcát Észak-Írországtól. Erre válaszul a Stormont kormány lemondott, hogy így tiltakozzon a hatáskörük csorbítása miatt. Heath így közvetlen Westminsterből kormányozta Észak-Írországot. A felekezeti vérontás közben soha nem látott mértéket öltött: 1972-ben 496 emberéletet követelt.
A Véres Pénteken (Bloody Friday), a PIRA 20 bombát robbantott fel egyidejüleg Belfastban.
1973-ban a brit kormányzat elindított egy kezdeményezést, hogy Észak-Írországban a népképviselet a lakossággal arányosan legyen megválsztva, elkerülve ezzel a két oldal bármelyikének túlhatalmát.
Újfent megalakult a Council of Ireland (Ír tanács), hogy legyen valamennyi beleszólása az Írországnak –mint konzulensnek- is az Északír ügyekbe. Megszületett a Sunningdale egyezmény, ami nem élt egy évnél tovább. A Sunningdale egyezmény hatására a következő választásokon a 12 képviselői helyre 11 egyezmény ellenes unionistát választottak meg. A brit kormányzat ennek ellenére nem volt hajlandó összehívni a nemzetgyűlést, és ismételten kijelentette, hogy az egyezményt támogatja. Az Ulsteri Munkástanács (Ulster Worker’s Council - UWC) (protestáns szakszervezeteket tömörítő szervezet) általános sztrájkot hírdetett. Májusban lojalisták bombái robbantak Dublinban és Monaghanben. Két hétten a sztrájk kezdete után teljes lett a leállás: útzárak, áramszünetek, és az ipar majdnem teljes beszűntetése jellemezték. Wilson brit kormányfő úgy tűnt nem volt hajlandó belemenni ebbe a nyílvánvaló konfrontációba. Azzal pedig, hogy megvádolta őket, csak tovább erősítette az UWC támogatását.
Az egyezmény támogató unionisták kivették Wilson kezéből az irányítást azzal, hogy lemondtak, és így a közvetlen kormányzást ismét bevezették, ami aztán 25 évig úgy is maradt.
1974-ben az OIRA-ból (Official – „Hivatalos” IRA) kivált és kirúgott tagokból létrejött az INLA (Irish National Liberation Army – Ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg), aminek célja Észak-Írország elcsatolása Angliától és egy egyesült szocialista Írország létrehozása. Politikai szárnya a marxista IRSP (Irish Republican Socialist Party – Ír Republikánus Szocialista Párt) volt.
A hetvenes évek második felében a rendvédelem létszáma is megnőtt, és titkosszolgálatok segítették a munkájukat. 1976-ban a paramilitáns csoportok elítélt tagjai a „különleges kategória” státusz helyett egyszerű bűnözőknek lettek minősítve. A bebörtönzött PIRA tagok szabadságharcosnak tartották magukat, nem bűnözőnek ezért tüntetni kezdtek. Ez egészen 1980-ig tartott, amikor már éhségsztrájkba kezdtek, de mivel azt hitték engedményeket kapnak abbahagyták. A második éhségsztrájk 1981-ben volt, és közben vezetőjét Bobby Sandset jelölték a megüresedett Fermanagh-i képviselői helyre, majd meg is nyerte azt. Ezzel egyértelművé vált, hogy a lakosság támogatja a sztrájkot, ám mindezek ellenére Margaret Thatcher nem adott engedményeket. Összesen tizen haltak meg –köztük Sands- mielött a sztrájkot lefújták.
Az 1983-as választásokat az IRA politikai szervezete a Sinn Féin nyerte meg. A szervezet vezetője Gerry Adams nyerte meg a nyugat-belfasti képviselőséget. Az éhségsztrájkok alatt az Ír Köztársaság és Anglia viszonya mélyponton volt. Az Írország által támogatott, Észak-Írország jövőjével kapcsolatosan tett javaslatokat Thatcher élesen elutasította. Amúgy sem volt túl békülékeny hangulatban miután 1984-ben Brightonban alig úszott meg egy IRA bombatámadást. Ennek ellenére a Sinn Féin növekvő politikai hatékonysága arra ösztökélte Thatchert és FitzGeraldot, hogy megállapodásra jussanak.
1985-ben aláírták az Angol-Ír szerződést, amelyben kikötötték, hogy Észak-Írország független marad az Ír köztársaságtól, amíg az északiak többségének ez az akarata. Valamint az Ír köztársaság beleszólást kapott a tartomány működtetésébe. Az kormányközi konferencia biztonsági és politikai kérdéseket vitatott meg. Azt is meghatározták, hogy a hatalom nem adható vissza Észak-Írországnak addig, ameddig az északírek nem rögzítik a közös kormányzás alapelveit.
A szerződésre sokféle reakció volt. A Sinn Féin és az Ír köztársaság ellenzéki pártja a Fianna Fáil elítélte a megállapodást, mert szerepelt benne, hogy Nagy-Britanniának legitim szerepe volt Észak-Írországban. Az SDLP (Social Democratic and Labour Party – Szociáldemokrata- és Munkáspárt) viszont üdvözölte a megállapodást, mert konstruktívnak tartotta.
Az unionisták felháborodtak, mert úgy gondolták ez az első lépés egy egyesült Írország létrejötte felé, ezért 15 képviselőjük le is mondott a mandátumáról. Az időközi válaztásokon a Sinn Féin és az Ulsteri Unionisták támogatottsága is csökkenést mutatott, utóbbi egy mandátumot vesztett az –amúgy erőszakmentes- SDLP javára. Ez is azt mutatta, hogy a megállapodás jó irányba tereli a politikát. 1987-re az unionisták –ha csak hallgatólagosan is- de beismerték, hogy a megállapodás felbontására tett kísérleteik kudarcot vallottak, és elkezdtek együttműködni a kormánnyal.
Már 1990-től folytak a béketárgyalások Gerry Adams és az angol kormányzat között.
1994-ben az IRA tűzszünetet hírdetett, mert a brit kormány a Downing street-i nyilatkozatban leszögezte, hogy csak így hajlandó a béketárgyalásokra. A Sinn Féin kénytelen volt takarékra állítani az IRA-t, különben Londonban nem álltak volna szóba Adamsékkal. Tony Blair brit miniszterelnök mindenképp békét akart kötni. Sinn Féinnel vagy nélküle.
Az egyik legfontosabb momentuma a békefolyamatnak az 1998-as nagypénteki megállapodás (Good Friday Agreement), amit népszavazás is jóváhagyott. Válaszul a megállapodásra a RIRA (Real – Valódi IRA) bombát robbantott Omagh-ban.
2000 elején London felfüggesztette az északír parlament működését. „Not a bullet, not an ounce” olvasható egy falon. Ez azt jelenti, hogy a CIRA (Continuity – „Folytonos” IRA) nem szolgáltatja be sem a fegyvereit, sem pedig a robbanószereit.
Még ugyanebben az évben az IRA beleegyezését adta a fegyverellenőrzésbe.
Források:
Marinov Iván - Északír válság
BBC - Northern Ireland: The Troubles