Az Angol megszállás elött, az Ír szigetet kisebb királyságok kormányozták. Az első Angol-Normann beavatkozás 1167-ben történt, és a mai Dublinból indult tovább. II. Henrik 1175-re már a sziget jórészét fennhatósága alatt tudta. A 14. Század közepére az írek visszahódították a sziget jelentős részét. A következő a sorban, aki a szigetre fente a fogát II. Richárd volt. Neki sem sikerült véghez vinnie a tervét. Angol főurak 1399-ben megfosztották a trónjától.
A rózsák háborúja alatt ír vezetők kihasználták az alkalmat, hogy kiterjesszék a függetlenségüket. Szövetséget kötöttek a Yorkistákkal, habár a Lancaster házi VII. Henrik lett a következő uralkodó. Az ő pozíciója nem volt elég erős, hogy Írországban is domináljon. Utódja VIII. Henrik szakított a Római katolikus egyházzal, és saját egyházat hozott létre, aminek ő volt a feje. Ezt több európai katolikus ország nem nézte jó szemmel. Ettől kezdve Írország stratégiai fontossággal bírt egy esetleges Spanyol vagy Francia megszállás esetén. Az Offaly lázadás leverése után 1541-ben az Ír parlament királlyá nyilvánította VIII. Henriket.
Innentől kezdve az ír kérdés határozott katolikus színezetet nyert: az üldözött papság a nemzeti érzület fejlesztője lesz.
Azonban ekkor még nem lehet nemzeti érzületről beszélni. A közös csak az, hogy a különvált törzseket közös gyűlölet hatotta át Anglia ellen.
VI. Edward alatt, hogy a gyarmatosítást meggyorsítsák elvették az ír lázadók földjét, és angol telepeseknek adták.
A 17. Század elején a kilencéves háború alatt I. Erzsébet seregei a legerősebb ír nemesek ellenállását is felőrölték. Többek között Ulstert is gyarmatosították, és sok skót presbiteriánust telepítettek ide. A kisemmizett katolikusok, kihasználva az angol polgári forradalom okozta felfordulást, 1641-ben fellázadtak. „Így lett az ír kérdés mindinkább a földkérdésen nyugvó vallási és politikai szabadságharc” (Jászi, 1912)
Cromwell 1649-ben Írország ellen indult hadseregével, amit 1650-re le is igázott. Mivel olyan törvényt hozott, hogy aki segít az írek elleni harcban, az kap az elkobzott földekből, Írország nagy részén a földek angol tulajdonba kerültek. Írországot –aminek területeit eddig csak részben támadták- tehát leigázták, és megfosztották minden autonómiájától.
Ezután az első nagyobb felkelés 1690-ben volt, amikor a trónjától megfosztott katolikus II. Jakab Írországban szerzett magának szövetségeseket. Ez volt a Boyne menti csata. De az Angolok által a trónra hívott Orániai Vilmos seregei megverték Jakabékat.
Hogy megakadályozzák az újabb katolikus lázadást, a protestánsok olyan törvényeket hoztak, amelyekben korlátozták a katolikusok tulajdonhoz-, oktatáshoz-, és fegyverviseléshez való jogát. Ezáltal minimálisra zuhant a katolikusok által birtokolt földterület a 17. század végére.
A befolyásos társadalmi rétegeket azonban zavarta, hogy minden hatalom Anglia kezében van, ezért lobbyzni kezdtek, hogy a protestáns középosztály képviselve lehessen a parlamentben. Az Amerikai függetlenségi háború az írek szabadságvágyát is feltüzelte. Az 1798-as lázadást követően Angliában rájöttek, hogy muszáj valamit kezdeni Írországgal.
Források:
Jászi Oszkár - A nemzeti államok kialakulása, és a nemzetiségi kérdés (1912)
BBC - Northern Ireland: The Troubles
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése