2011. július 5., kedd

Az Angol-Ír konfliktus III.: Az Ír szabad állam megszületése (1905-1969)

Az 1900-as évek elején az ír republikanizmus fellendülése volt tapasztalható. 1905-ben Arthur Griffith vezetésével megalakult a Sinn Féin (Mi Magunk) nevű ír republikánus párt, és az IRB is megújul.
1911-ben megszűnt a lordok házának jogalkotási vétójoga. 1912-ben Asquith miniszterelnök nyújtja be a harmadik Home Rule törvényjavaslatot. Ekkor éppen a Home Rule párt a mérleg nyelve a parlamentben. Az unionisták viszont teljesen elutasították a Home Rule-t. Volt olyan Dublini unionista képviselő aki fegyveres ellenállással fenyegetőzött, ha Ulstert Dublinból irányítanák.
Privát hadsereg gyanánt a protestánsok létrehozták az „Ulsteri Önkéntes Erő”-t (Ulster Volunteer Force - UVF), a nacionalisták pedig az „Ír Önkéntesek”-et (Irish Volunteers). Mindkét hadsereg 100.000 fő fölötti létszámú volt, és német csempészfegyvereket is beszereztek.
Az unionisták érezték, hogy a Home Rule elfogadása csak idő kérdése, ezért lobbyzni kezdtek, hogy a megállapodásokban Ulster kilenc megyéje közül hat ne szerepeljen.
1914-ben elfogadták a törvényt, de nem hajtották végre. Közben kitört az első világháború, és az IRB úgy gondolta, most jött el az ideje a felkelésnek, hiszen az angolok el vannak foglalva a háborúval.
A Dublinból kiinduló 1916-os húsvéti lázadást egy hét alatt leverték az angolok. A szervezőket, és résztvevőket a börtönbe zárták, majd egy részüket kivégezték. Ez a közvéleményt erősen republikánus irányba mozdította.
Éamon De Valera, aki vezető szerepet játszott a lázadásban megúszta a kivégzést. Mivel amerikai állampolgár volt, az angolok nem merték kivégezni, több okból sem. Nehéz lett volna megmagyarázniuk az amerikaiak felé, akiket amúgy próbáltak bevonni a háborúba, hogy miért is ölik meg az állampolgárukat.

A húsvéti felkelést a közvélemény a Sinn Féinnek tulajdonította, aminek ezáltal nagyon megnőtt a népszerűsége. 1917-ben De Valera-t választották a szervezet elnökének, ő pedig egy zászló alá vonta a független Írországért küzdő csoportokat.
A háborút követő első választásokon 73 Sinn Féin jelöltet választottak meg. Azonban nem voltak hajlandóak az angol parlamentben részt venni. Inkább 27 képviselő megalakította a Dáil Éireann-t (kvázi „Ír Parlament”), amire az írek hamarosan legitim közigazgatási szervként tekintettek.
A húsvéti forradalom után egyre erőszakosabbá vált az ír függetlenségi mozgalom.
A Dáil Éireann „hivatalos” hadseregéből az Ír Önkéntesekből (Irish Volunteers) kivált IRA (Irish Republican Army – Ír Republikánus hadsereg), 1919-től 1921-ig gerillaharcot folytatott az angolok ellen. Michael Collins a Dáil pénzügyminisztere volt, egyben az IRA vezetője is.
Az angolok természetesen nem hagyták szó nélkül és világháborús veteránokból két szervezetet is összetoboroztak az ír lázadás elnyomására. Ez sok vérengzéssel, és civil áldozatokkal járt mindkét oldalon.
A Lloyd George-féle brit kormányzat törekedett a Home Rule elfogadtatására, amit azidáig félreraktak, mondván az „Ulsteri kérdést” nem lehet megoldani.
Olyan javaslatot tettek, hogy az ír szigetet két részre osztják. A főleg katolikusokból álló 26 déli megyéből lesz az Ír szabadállam, mint önálló domínium a brit nemzetközösségen belül. A fennmaradó hat északi megye pedig Észak-Írország mint Angliához kerül. A javaslat megosztotta az ír nacionalistákat. Az IRA is kettészakadt és polgárháború robbant ki. Collins vezette a szerződést támogató oldalt, De Valera pedig az azt ellenzőket támogatta. A megállapodást végülis megkötötték 1921 végén. Collinst megölték, és 1923-ban De Valera új pártot alapított Fianna Fáil (Végzet Katonái) néven. 1932-ben megnyerték a választást, és 1939-ben kikiáltották Írország függetlenségét. Ezt csak 1945-ben ismerték el az angolok. 1949-ben pedig az írek kiléptek a Brit Nemzetközösségből.

Ulsterben az IRA már az 1921-es megállapodás elött erőszak kampányba kezdett, amire válaszul újraéledt az UVF, és megkezdődött a vérontás.
Ulsterrel kapcsolatosan nem volt jó döntési alternatíva. A kettészakadással az északon maradt katolikusok maradtak nehéz helyzetben, míg ha az egész sziget az Ír szabad állam alá tartozott volna, akkor ugyanezt lehetett volna az ott ragadt protestánsokról elmondani. (Harmat 2010)
A szétválás után Észak-Írországban a katolikusok kiszorultak a közéletből. A diszkrimináció éles vonalat húzott a protestánsok és a katolikusok közé.
Észak-Írország főleg nehéziparra és textiliparra támaszkodó gazdasága virágzott a második világháború után. A hatvanas években azonban ezek az iparágak hanyatlani kezdtek.
O’Neill Északír miniszterelnök próbált a katolikusoknak is kedvező reformokat hozni, de az unionisták támadták, a nacionalisták pedig elégedetlenek voltak a reformok tempójával, ezért megalakították a NICRA-t (Northern-Ireland Civil Rights Association – Északír Polgárjogi Szövetség). 1968-ban a NICRA tüntetéseket szervezett a katolikusokat ért diszkrimináció ellen. Öt pontban szedték össze a követeléseiket. Többek között a munkában és a lakhatásban elszenvedett diszkrimináció ellen szólaltak fel. Ezek a tüntetések nem Írország egyesítéséről szóltak, hanem arról, hogy a katolikusokat is teljes jogú brit állampolgároknak tekintsék.
A Troubles előzményei közé sorolhatók az 1966-os UVF által elkövetett gyilkosságok. O’Neill azonnal betiltotta a szervezetet, de már túl késő volt.

Források:
Harmat Á. (2010): Írország története Szent Patriktól az IRA-ig
BBC - Northern Ireland: The Troubles

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése